A nagy XML konfigurációk helyett csodálatos dolog annotációt használni, amikor úgyis csak az az egy konfiguráció lett volna értelmes. Például JPA és más ORM annotációk. Még soha olyat nem láttam, hogy meggondolod magad és nem jó az a név annak a táblának. Kutyát nem érdekelnek a táblák nevei. Persze konkrétan a JPA lehetőséget ad arra, hogy felülbíráld XML konfigurációval az annotációkat.
Hasonlóan lelkesedek azokért az egyszerűsítésekért, amiket a JSR-181 REST annotációk, a JAXB annotációk ésatöbbi hoztak. Az így felannotált osztályokat és interfaceket az ember tipikusan egy pacakge-be dobálja. Igen, helyenként kicsit cifrán néznek ki az osztály-, metódus- és paraméterannotációk. Sebaj, az XML se lett volna kevesebb.
A másik esetben pont a szétszórtsággal van a probléma. Például a non intrusive IoC-nek pont az volt az előnye, hogy nem összeintegrált komponenseket gyártsunk, elég ha POJO, ennek megfelelően tradícionálisan szét lettek szórva a service osztályok, és nincs is nagyon remény a rendszerezésükre. Szóval ezért nem szeretem az annotált IoC-t, beleértve a spring annotációkat is, és tartok tőle hamarosan a servlet 3.0 annotációival is lesz problémám. Képzeld el így a problémát: átveszel valakitől egy spring annotált projektet, nem a dokumnetációtól működik a szoftver tehát dokumentáció nincs, a fejlesztőtől se várhatsz segítséget. Melyik projectet látod át hamarabb? Szerintem az XML-hell egy-két helyen jobb abból a szempontból ott legalább minden egy helyen van. Nyilván ettől lett hosszú. Attól, hogy szétkentük az XML file tartalmát csillió osztályba, attól nem lett se kevesebb, se átláthatóbb, csak az XML lett rövidebb. Sovány vígasz.
