Úgy kezdődött, hogy célgép. Mint pl az IBM csodálatos lyukkártyás rendszere még az 1940-es években amivel (a Corporation cimű film, emlékeztek... és más források szerint) oly sok embert továbbítottak a másvilágra. Ezek csak erre az 1 dologra voltak jók, nem volt cserélhető programjuk. Ahhoz képest azért igazán drágák voltak, de még így is sok pénzt takarítottak meg.
Ahogy tellett az idő, az emberek szerettek volna jobb befektetést csinálni, azzal, hogy többféle dologra használják a gépet. Így született a program. Eleinte 1 program futott egy időben egy gépen, de cserélhető volt. Ennél nem nehéz jobbat elképzelni: szeretnénk, ha egy időben egy gépen több program is futhatna.
Hát rohadtul leegyszerűsítve valami ilyen igényből született az operációs rendszer. Persze az OS pár szép dologgal jön még: filerendszer, hogy ne kelljen a disk-kezeléssel a programnak foglalkoznia, felhasználók, I/O, hálózat, felhasználók, memóriakezelés, sorolhatnám... tök jó helyen vannak ott. Kell mind.
Amikor viszont már több felhasználó több programja fut az 1 szál drága vasunkon, akkor igen valószinűvé válik, hogy össze fognak veszni az erőforrásokon. A felhasználók is, de a programok még inkáb. Gondolom nem kell példákat hozni memória-zabáló programokra, vagy CPU-zabólókra. Ez még a kissebbik baj lenne, de a konfigurációjuk is igencsak elburjánzott. Itt példaként említeném a hosts filet, amibe mindenki mindenféle ocsmányságot beletol, amit a DNS admin nem akart megcsinálni. Aztán vannak a szoftver-függőségek, kifejezetten az enterprise genyákon pl az SAP-nek meg az Oracle-nek kötelező valami olyan oprendszert venni, ami tanúsított ésatöbbi. Az adminisztrációval is kezdtek bajok lenni. Szóval oda jutottunk, hogy majdnem minden nagyobb rendszerünkhöz mégiscsak külön szervert veszünk. Bár mostanra nem egetrengetően drága egy szerver, azért mégiscsak drága _minden_ szoftverünkhüz külön szervert venni. Valahogy tényleg egyre több és több szoftvert használunk ahogy egyre több dolgot próbálunk számítógéppel csinálni.
Kis kitérő: amit a java csinál több szoftver-rendszer békés együttélése címén egy VM-en belül az a gyakorlatban ritkán vezet boldogsághoz. Igen, nem nyúlhatsz bele immutable objektumokba, nem babrálhatsz bele másik webapp kódjába, de ennyi és kész. A másik app felzabálja a memóriát vagy agyonhajtja a GC-t, felstartol 1000 idióta szálat, beblokkolja az összes http listener szálat, elfelejti zárni a streameket és kifutsz a file handle-kből, sorolhatnám. Van még itt ez az extrémebb eset is a the daily WTF-ről, nagyon gonosz. Ezer módon lehet az együttélés két java webapp között zűrös. Persze a jó programokra ez nem vonatkozik, de azokkal nincs is semmi gebasz, most a hülyékről van szó. Nem tudom a hülyék többen vannak-e, de azok több időmet viszik el.
A kis kitérő után eljutottunk a virtualizációhoz, ami lehetővé tette, hogy egy vason több oprendszer is futhasson a saját agyontákolt konfigurációival, a összebuherált szoftvereivel és nem vesznek össze, nem is tudnak egymásról.
Egyvalami nagyon nem tetszik még ebben: Rohadt nagy, drága szerverek. Ellentétes az általam tapasztalt valósággal. Egy hazai Pince Programming Kft-nél, de akár a százmilliós kormányzati projecten is a következőképpen működik a fejlesztői infrastruktúra: a rendszergazditól elkunyizzátok azt a Juliska néni leselejtezett gépét, amit már odacsűrt a kukára de még nem vitték el. Kicsit köhög a vincsi de még megy. Toltok rá Kedvenc Linuxot, Jenkinst, subversiont, gitet, sonart vagy amit akartok, berúgjátok az asztal alá és hajtjátok. Néha a takinéni kirángatja belőle a drótot (miközben letörli a képernyődet vizes ronggyal, pl amivel felmosott), ilyenkor kicsit kurblizni kell. Néha a rendszergazdi ellopja és kidobja megint, a kukásoktól visszaszerzitek. Ez így nektek ismerősen hangzik?
A másik probléma a nagy szerverekkel: egyszer minden gép befosik. Én olyat még nem láttam, ami nem. Jöhettek a legendákkal a befalazott gépekről, amit a nagybátyád unokatestvérének régi munkatársa másodkézből hallott. Amikor a crash megtörténik, nem 1 rendszered fekszik hanyatt, hanem mind. Kellemetlen.
Szóval magánvélemény erről a sima virtualizációról:
- Szerintem tipushiba 1 böszme nagy gépet venni és arra tenni az összes VM-et. Ez mainframe-szerű maszturbáció. Ott fog állni az összes engineer és fogdossák a nagy gépet hogy jajjdejó. Persze jó én is birom ezeket a nagy böszme dobozokat, de több kicsi géppel jobban jársz teljesítmény és biztonság szempontjából is.
- Az nagyon fontos, hogy a virtuális gépek ne legyenek szerverhez kötve, mert amikor égnek, együtt megy füstbe a valódi vassal a virtuális géped.
Szóval végülis odajutottunk a cloud-hoz. A virtualizáció csak egy lépés volt és a következő lépés a cloud. Vannak publikus cloud-ok, amik egész olcsón rohadtul nagy számítási kapacitást árulnak. Vannak private cloud-ok, amik a saját vasadon lehetővé teszik, hogy a virtuális gépeidet futtasd.
Ami nekem az egészben furcsa, hogy pl egy virtuális gépen egy java VM-et futtatunk. A host OS is és a Guest OS is virtuális memóriát kezel. Hány layer virtualizáción mentünk keresztül? Meg mennyire is lett ez az egész komplex?
